Ha a rutinra számítunk, csak rosszul járhatunk.
A tavalyi első Decathlon teljesítménytúránk után azt a következtetést sikerült levonnunk, hogy megy ez nekünk. Terveztünk is még túrát, amik aztán nem jöttek össze, de idén újra sorompóba álltunk. Jó móka, plusz oklevél, kitűző, csoki, tea, zsíroskenyér - mi kellhet még? Tavaly sikerült a mezőny első harmadában végeznünk, pedig ládát is kerestünk, téve egy nem is jelentéktelen kitérőt, le is ültünk egy ellenőrzőpontnál csokizni, nem ismertük a távot, úgyhogy az erőnkkel is spóroltunk. A tizenkét kilométer azért így is jóval három órán belül ment, terepen, hegyen-völgyön. Na majd idén, gondoltuk, másként lesz: nem ládázunk, rámegyünk az eredményre.
Aztán jött a hír, pár nappal a start előtt, hogy változott a terv, megváltozott az útvonal. nem tizenkét, hanem tizennégy (valójában inkább tizenöt) kilométer, nem a Csepegő forrás és a Szent Anna kápolna felé, hanem Lajosháza irányába megy a rövidebbik táv.
Ez persze azzal járt, hogy megnéztük a ládákat - van Lajosházán is, az ellenőrzőpont, forduló közelében, ha már arra járunk, mégiscsak beszedjük. Olvasgattuk a tavalyi élménybeszámolókat, és a lajosházi emelkedő nem tünt egyszerűnek, szuper állóképességű sporttársak fakadtak rajta sírva, miután már lezavartak negyven kilométert a Kékestetőt és Galyatetőt is beleértve, egyhuzamban. Egyöntetű vélemények szerint a környék legcudarabb emelkedője. De azért csak nem lehet annyira szörnyű, nekivágtunk.
Hát annyira szörnyű.
Az indulásunk kicsit későbbi, mint tavaly, most hazulról érkeztünk, nem aludtunk a közelben. A fogfájás elől is jó menekülésnek tűnt a túra, amúgy is olyan furcsa ez a fogfájás, hogy mozgás közben nem fáj, de ülve igen. Szóval hajrá. Csomagoltunk szendvicset, energiaitalt, kólát, műzliszeletet, túraruhát fel, hátizsák, túrabot, bakancs. A felszerelésünk már nagyjából kifogástalan. Mezőkövesden frissítünk a Tesco-ban, persze a GPS a legkülönösebb módon, a városon át vezet bennünket, kezdjük megszokni.
Mátrafüreden alig-alig lehetett parkolni, megtelt az Erdészeti Szakközép környéke. Figyeljük a velünk egyszerre érkezőket, túrára indulókat. Regisztrálunk, elintézzük még a mosdót, aztán indítjuk az órát, mehet a túra. Az elején emelkedik, de nem veszélyes. Kozmáry kilátó, az első ellenőrző pont, sima ügy, Aztán emelkedik tovább, Sástóig, a második pontig. Itt megesszük a szendvicseink egy részét, de nem nagyon pihenünk, megyünk tovább. Itt kissé lankásabb is az emelkedés, bírható, sőt szinte kényelmes. De egyre több nagyon sáros túrista jön szemben. És érdekes módon sok kutya.
Mi még próbáljuk kerülgetni a sarat, keressük a száraz ösvényt, a stabil talpalávaló köveket. A szembejövők egyre gyakrabban veregetik saját vállukat, amiért kibírták, ami mögöttük van, és egyre vészesebb megjegyzéseket tesznek arra, ami ránk vár. Felérünk a legmagasabb pontra, és nekivágunk a lajosházi emelkedőnek, most először lefelé, lejtő formában. És alig bírunk lemenni rjata. Meredek és köves, de legalább sáros és csúszós is. Velünk együtt is ereszkednek sokan, szemben is számosan szuszognak. És nem csak meredek, hosszú is. És nem csak csúszós, kényelmetlenül járható is. Azért van látnivaló is, kenyérmező, kőtenger szegélyezi az utat. De valahogy nem tudunk gyönyörködni, elcsendesedünk mert már a visszaút jár a fejünkben.
És hosszú a lejtmenet, van időnk gondolkodni. 1400 méter hosszan hatszáz méteres magasságból ereszkedünk le háromszázhatvan méterre.
A sarat egyre kevésbé figyeljük, koszolódunk. Igyekszünk inkább a talpon maradásra koncentrálni. vannak félelmetes szakaszok, például a vége felé egy család beáll követni bennünket. Félünk: ha a jól megtermett apa elcsúszik a sárban, elkaszál bennünket, de megússzuk.
Ahogy leértünk, megnézzük az órát. A szintidő hat óra, ennyi alatt kell teljesítenünk a teljes távot, hogy sikeresek legyünk, ha kikerülünk a szintidőn, nincs oklevél, kitűző. És a táv felénél, a lajosházi harmadik ellenőrző pontnál, a fordulónál majdnem három óránk már eltelt. Megijedünk. Azért megszerezzük a nekünk járó csokit, és irány a láda.
Természetesen nem egyszerű, egy kő alatt, de az egyik közeli emelkedő tetején. Köszi, plusz egy jó mászás, úttalan hegyoldalban, toronyiránt.
350. Mátravasút - Lajosháza (+C) (GCsihu)
Hosszúság E 19° 56,216'
Magasság: 373 m
Geoláda típusa: Hagyományos geoláda
Na, meglett.
Nincs sok szuszogás, irány visszafelé, most már meredek emelkedőn. Végül szokatlanul okosan és taktikusan megoldjuk. Többször is megállunk, levegőt gyűjtünk. Isszuk az energiaitalt, a koffeines-cukros kólát. Vannak nálunk jobban haladók, de azért látjuk, hogy ezen az emelkedőn senki sem fut - pedig vannak, akik futva teljesítik a távok nagy részét. Na ja, itt azért nem nagyon lehet ugrálni. Vannak, akik ugyanazt a stratégiát követik mint mi, és szuszognak. vannak, akik inkább vitatkoznak, miért is kellett ide eljönni egyáltalán. van, aki már cipelni kénytelen a kutyáját, de olyan férjet is látunk, aki azért hagyja a hátizsákot a láthatóan kifáradt asszonykájára.
A hosszú emelkedő kilátástalannak látszik, de azért lassan elfogy. Előbb az egyik jel tér le, ez egyharmad út, aztán a másik, az kétharmad, aztán a kőtenger és a tető.
És hirtelenül elönt bennünket az energia, és ráállunk a visszavezető útra, ami idefelé emelkedett, most támogatóan lejt. Óriási lesz a tempónk, haladunk visszafelé. Előzünk sokakat, köztük olyanokat is, akikkel egyszerre indultunk. Azt hisszük, ők a huszonöt kilométeres körön jöttek, aztán kiderül, hogy egy távon vagyunk.Így eredmény az előzés.
Az izmok azért sajognak, a térdek fájnak, de jól esik kiengedni a tempót, sietni. Jobban esik, mint ha lassítanánk. Már beszélgetünk is, az órát is nézzük, mégis van esély beérni, az emelkedőn nem erdekelt minket az idő, most túljutva rajta ismét érdekes.
Szembejön egy fiatalember, a barátnőjét hagyta el valahol, kérdez minket láttunk-e egy pufi szőke lányt. Megbeszéljük, hogy nagy fülest érdemel, aki így beszél, de nem vágjuk nyakon. Érintjük az ellenőrzőpontokat és betrappolunk a célba, nemhogy hat, de öt órán belül. Átvesszük az elismerő oklevelet, a jelvényt, de most nem kérünk a célban kapható zsíroskenyérből, teából.
Jól esik indulni haza. Gondolkodtunk azon, hogy megállunk Hortobágyon egy kis csárdalátogatásra, de a tavaszi nyitvatartás még rövid, hatkor zárnak. Úgyhogy marad a bűnös gyorskaja, jól esik, és a pihenés is.
És már tudjuk értékelni a teljesítményt is, bár már a kocsiból kiszállás is fáj - aztán még napokig sajog minden, de a büszkeség megmarad, az izomláz elmúlik.
