Éjszaka teljesítménytúrázni: izgalom a négyzeten. Készülünk is pár éve, hogy kipróbáljuk. Először egy sérülés jött közbe (aznap reggel), aztán már nem is emlékszem mi, aztán megpróbáltunk a Bükkben egy éjszakai túrát, de abból kiszálltunk (nem volt jó a hangulat, a szervezés is kisebb szabású volt, nem szerettük). Idén végre minden összejött.
De azért nem volt egyszerű. mert az éjszakai túránál minden fordítva van: normál esetben reggel indulunk és este hazaérünk, hazafelé jó fáradtan megvacsorázunk, jó fáradtan jó étvággyal. Na ez éjszaka úgy néz ki, hogy este indulunk és hajnalban jövünk haza. És hova fér bele az evés? Na itt követtük el az első hibát. Odafelé menet, útközben éppen belefér egy vacsora a kedvenc tiszaparti étteremben. Már aktuális egy halászlé, szóval összekötjük a kellemeset a túrával.
Délután indulunk, előtte jól kiszámoljuk a menetrendet, ezzel nem is lesz baj. A túra 19.30 és 21 óra között indul, nyolc körül már sötétedik azért, jó lenne indulni - és akkor kissé éjfél után célbaérés. Három körül otthon lehetünk. Aha, csak először tehát vacsora. Harcsahalászlé szuper, ülőhely is akad a teraszon, fecskék vadásznak mellettünk, a Tisza felett. A halászlé nem nehéz kaja gondoljuk (persze, egy csomó hallal tömős azért). És jár még utána egy kis édesség. A somlói már unalmas, most túrós palacsinta vaníliaöntettel. Éppen kifogyott, kicsit várnunk kell, de frissiben készül, a menetrendbe belefér, finom. Rengeteg. De otthagyni vétek. Szóval a has tele, mit tele: durranásig töltve. Visszaülve a kocsiba kézilabdameccset hallgatunk, bár az igazi sportemberek a teljesítménytúrázók, ez tudott. Gyöngyösről indul a túra, Kolping ház. Megtaláljuk könnyen, csak parkolni nem könnyű, körözünk, aztán egy lakótelepen állunk meg. Ígéretesen sok a túrázó, van aki már a távon, kezében itinerrel, van aki még a regisztráció felé. Mi is felkapjuk a túrafelszerelést, cipőt igazítunk és indulunk regisztrálni. Flottul megy, mosdó is van, bekukkantunk a visszaérkezéskor járó vendéglátás előkészületeibe. Aztán nekivágunk.
Az első rész laza, a városban. Itt még tényleg csak séta, megyünk nagy tempóban, előre tanulmányoztuk az útvonalat, könnyen követjük az utat. Tudjuk, hogy egy nagy emelkedő lesz itt az elején, olyan Lajosháza-szerű, aztán már lazább lesz az ügy, legalább hamar túlesünk a kellemetlen részen. A város szélén, némi szemét mellett haladunk, de közeledünk az emelkedőhöz, megjelennek a szőlős dombok. Persze jó sok túristatárssal együtt kígyózunk felfelé. Ez az a sűrűség, ami nekünk hangulatossá teszi a teljesítménytúrát. Van aki szereti a magányt, mi az ilyen rendezvényeken szeretjük a népes résztvevői tömeget.
Lassan kezd sötétedni is, és emelkedik is az út és mintha jólesne egy megállás, szuszogás ivás, továbbindulás - de ez most különösen rosszul esik. A hal és a hegy nem barátai a tempós haladásnak, nagyon beüt a fáradás. És talán a fordított időpont sem használ, borul a bioritmus. Mindenesetre mostanában nem ment ilyen keservesen emelkedő. gyakran kell megállni, lehet nézni vissza a kivilágított Gyöngyösre. Szép, csak most nem érdekel annyira. A gyakori félreállások egyikénél még egy nagy gödörbe is sikerül belelépni, klassz. Igyekszünk nem képezni forgalmi akadályt, aki gyorsabb, mehet. Azért vannak, akik a mi tempónkat hozzák ez megnyugtató - lenne, ha nem a szuszogásra kellene koncentrálni. egy apuka és a fia a mi tempónkkal és pihenő-sűrűségünkkel araszol a tetőre, halljuk ahogy megállapodnak: most még szuszognak, de majd visszafelé futni is fognak.
Azért van, amire még így is fel kell figyelni. Ahogy sötétedik előkerülnek a lámpák. Mi is hoztunk fejámpát és kézi elemlámpát is, a fejlámpát időnként kikapcsoljuk, különösen a pihenőknél, hogy ne világítsunk az elhaladók szemébe. Nem mindenki teszi meg, van aki vakít. Hihetetlen reflektorokkal jönnek egyesek, kék neonnal, fókuszálható lézerágyúkkal.
(Hőerőmű fényei és a turisták kígyózó lámpái)
És lassan a szenvedés is véget ér, a GPS már jelzi, hogy közel a tető, és tényleg fel is érünk lassan a nyeregre. Innen új kilátás is megnyílik: a hőerőmű fényei. A tetőn vár minket a láda is, amit kinéztünk, és amit beiktattunk a tervbe. A sötétben mindig fokozottan izgalmas a keresés, mert a szemünk már rutinosan kiszúrja a rejtekre utaló jeleket. Kis ösvényeket, gyanús kőcsoportokat, ágrakásokat azonnal észrevesszük és megvan a láda. De ha nincs fény, nincsenek jelek. Ami azt jelenti, hogy fokozottan kellene támaszkodni a GPS jelére, ami viszont gyakran pontatlan. Sőt már a rejtéskor is lehet, hogy pontatlanul mérték be a rejtek koordinátáit. Sőt lehet, hogy az egyik korábbi megtaláló picivel odébb rejtette vissza. Szóval rázós.
413. Cseplye tető (GCSEPT)
Hosszúság E 19° 58,116'
Magasság: 470 m
Geoláda típusa: Hagyományos geoláda
De azért némi keresés után meglesz, köszönhetően a jó tájékozódási pontoknak és a pontos iránytűnek. Bár érdekes, hogy az iránytű (bár ott lóg a hátizsákon a mágneses, hagyományos) már csak a telefon applikációjaként jut eszünkbe, azt használjuk, amikor szükséges. A tetőn álló emlékoszloptól indulunk, és követjük a helyes irányt.
Itt fenn a nyergen már érdemes vissza is nézni, a lámpákból fénypontok füzére jelzi a túrázókat az ösvényen, klassz látvány. Elmegyünk a tévétorony mellett, és következik némi ereszkedés a Szent Anna kápolnához. Ez két dolog miatt is érdekes - egyrészt, mert sötétben az ereszkedés sem könnyű, a lámpáink fényénél azért bizonytalan az út. Szóval vigyázunk, hová lépünk. A másik érdekes, hogy amint közeledünk az erdő sűrűjében a kápolnához, nem is kell találgatnunk a távolságot, a kápolna melletti tó lakóinak erősödő kórusa egyértelműen tájékoztat. Először csak bizonytalan a brekegés, aztán már egész hangos az ordítás, aztán hirtelenül kibukkanunk a kápolnánál. Kis kerülővel megtaláljuk az igazolópontot. Sokan ülnek, szuszognak, nézik az érkező fényeket. A különböző távok itt elválnak egymástól, mi indulunk Mátrafüred felé. A terep viszonylag sima, az út jól járható, itt-ott saras. Már előzgetünk is, visszajön a hangulat. Felfelé volt olyan megálló, ahonnan majdnem visszafordultunk, itt már nagyon jól esik, hogy nem tettük. Jópofa csapatokat előzünk, gyerekek, nagy hangon bátorítják magukat. Egy lánycsapat megbeszéli, hogy farkasordítást kell utánozni, mert az mindent elriaszt. Aztán egyikük rájön, hogy kivéve a farkasokat, mert azokat éppen idevonzza - na ezzel elvannak egy ideig.
Hamar a repülőtéren, aztán a mezőgazdasági iskolánál vagyunk, már halljuk az éjszakai forgalmat, aztán beérünk Mátrafüredre, irány a Kozmáry (rossz nyelvek szerint: rozmár-) kilátó, a második ellenőrző pont. A parkon átvágni a sötétben nem nagy kunszt, menne behunyt szemmel is, már annyira ismerjük ezt a részt. Itt egész nagy tömeg várakozik és ücsörög, pihen. A kilátóhoz vezető lépcsők nem esnek jól, de azért felérünk, és a pecsételés után fordulunk is. Az utolsó szakasz a főút mellett, a kerékpárúton vezet. Kerékpárosok nincsenek, bár felfelé, a szuszogós-mászós szakaszon előzött egy túratárs hátán a biciklijével. Úgy biztosan könnyebb volt felfelé is, gondolhattunk volna rá, hogy ne gyalog induljunk a hegyoldalnak. Az út itt már lapos és jól látható, a holdfény is elég, már a lámpákra sem nagyon van szükség. Útközben még egy ellenőrzőpont, aztán visszaérkezünk. Út közben elhúz mellettünk a páros, aki felfelé megbeszélte, hogy a végén futnak, és tényleg.
A célban nagy a tömeg. Mindenki fáradt, a legfáradtabb egy golden retriver a terem közepén fekszik és piheg. Miután regisztráljuk a célbaérést, begyűjtjük az okleveleket. Várnunk kellene a nyomtatott verzióra, inkább a kézírásost választjuk. Aztán irány a kocsihoz, az első benzinkútnál jégkrémet veszünk és jövünk haza. Út közben éjjeli rádióműsort hallgatunk, Kolozsváry Grandpierre novellát. Pont jó az ébren maradáshoz. A hold alacsonyan és hatalmasan vöröslik, el sem hisszük, hogy néz ki. Aztán lassan emelkedik és sárgul. Mire hazaérünk lassan dereng a hajnal, zuhanyzunk és irány az ágy.
Az eredmény kicsit rosszabb, mint az előzetes kalkuláció volt, de a szenvedéshez és a majdnem feladáshoz képest pazar. Klassz túra. Kár kihagyni.
